Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Találj magadra párkapcsolatodban!

2009.07.24

 

Én és Te=Mi

Találj magadra párkapcsolatodban!

Bennük nyílik lehetőség a másik tükrében önmagunkra ismerni, szembesülni illúzióinkkal, majd azok sorozatos elvesztésével ráébredni a káprázatok mögötti valóságra.

 

A valóságra, amely a legszárnyalóbb képzeletet is messze felülmúló csoda. A párkapcsolatok esélyt adnak arra, hogy megtaláljuk azt, amit mindannyian egész életünk során keresünk: a boldogságot. Ez talán a leggyakrabban járt út, de nem az egyetlen. Vannak más utak is a teljességhez.

Párkapcsolatok

A következőkben a párkapcsolatokat vizsgáljuk meg. Nem azok felszíni megnyilvánulásait, hanem próbálunk a kérdés legmélyebb zónáiba hatolni. A szív mélységeibe, a szeretet csendjébe, hogy megértsük önmagunkat, megértsük a másikat. Innen, létezésünk középpontjából magunkra, a kapcsolatainkra, a világra pillantva, megrendítően másképp látszik minden. Innen látni lehet, míg a felszínen csak vakon tapogatódzni.

Értelmét veszti az, amiről úgy véltük, hogy értjük, és értelmet nyer az, ami előtt értetlenül álltunk. Fájdalmas ébredés lesz rádöbbenni arra, hogy becsapottak vagyunk, hogy a normák, amikre neveltek, és amelyekhez igyekeztünk hozzáigazítani életünket, sok esetben jól hangzó, minket manipuláló léthazugságok, és csak boldogtalanságot eredményeznek. Örömteli felfedezés lesz ráébredni arra, hogy egyes döntéseink, amelyek miatt mások elmarasztalnak, vagy talán mi magunk is elítéltük önmagunkat, azok életünk legfényesebb pillanatai - mert mertük vállalni magunkat, és nem mások véleményének madzagján rángatott bábok voltunk. Mielőtt megpróbáljuk az életünket alapvetően meghatározó csoda, a párkapcsolat titkáról fellebbenteni a fátylat, érdemes néhány, ennek megértéséhez szükséges fogalmat újragondolni, hogy tisztán lássunk.

Én: aki vagyok

Nem azonos a testemmel, nem azonos a pszichémmel. Míg a testem és pszichém folyamatosan változik, én vagyok, aki vagyok, csecsemőként és aggként is ugyanaz, de nem ugyanolyan.

 

 

Az én időtlen. Ha mégis időben kéne megfogalmaznom, hogy ki vagyok, így hangzana: a világtörténelem soha nem volt és soha nem lesz, egyedi és megismételhetetlen csodája vagyok. Énkép: Az, amilyennek vélem magam. Az ezoteria ezt a vélt önmagamat nevezi egónak. Életünk alapproblémája, hogy ezzel az énképpel, egóval azonosítjuk magunkat. Az hisszük, hogy az énkép én vagyok, azaz amit "tudok" magamról, az vagyok.

Ha belegondolunk abba, hogy is jön létre ez az énkép, világosan látni fogjuk, hogy semmi közünk hozzá. Ugyanis a világba lépésünk pillanata óta mindenki, aki csak tudomást szerez létezésünkről, valamilyen véleményt alkot rólunk, visszatükröz minket. És mi ezekből a véleménytükrökből mint mozaikkockákból állítjuk össze énképünket. Sokszor zavarban is vagyunk, mert gyakran egymásnak ellentmondó véleményekkel találkozunk. Ezért is oly gyakori az önmagunknak feltett kérdés: Milyen is vagyok én voltaképpen?

Az énképünk alapvetően másoktól függ. Erősödik, ha dicsérnek, és gyengül, ha elmarasztalnak. A siker hizlalja, a kudarc próbára teszi. Egy súlyos csalódás után az "önmagunkról alkotott" vélemény akár össze is törheti énképünket, és mi ott állunk egónk cserepei között, és reszketeg kézzel próbáljuk azt ismét összerakni.

Van egy törvény, amit kevesen ismernek, és ez alapvetően helyére teszi énképünk valóságának tarthatatlanságát. Így hangzik: Akárki alkot véleményt bárkiről vagy bármiről, ez a vélemény őróla szól, őt jellemzi, és nem azt, akiről vagy amiről véleményt mond. Tehát az énképem nem rólam, hanem azokról szól, akik véleményeztek. Mit tehetek az énképemmel? Fogadjam el, hogy van. Hozzám tartozik. Tudjam, hogy nem ez és nem ilyen vagyok, hogy nem rólam szól. Ne azonosítsam vele magamat! Ettől kezdve már nem mások fogják irányítani az életemet (mivel nem törődöm azzal, hogy mit gondolnak rólam a többiek), hanem én.

Te: aki vagy

Nem a tested, nem a pszichéd, hanem Te. A világegyetem történetének soha nem volt, soha nem lesz, egyedi és megismételhetetlen csodája. Párkapcsolat: Két ember kölcsönös, önkéntes, a másiknak való odaadottsága. Kölcsönös, tehát mindkét fél részéről való. Ha csak az egyik fél(!) odaadott, az csak a kapcsolat felé tett elengedhetetlen lépés, ezáltal a kapcsolat megteremtésének lehetőségét adja a másiknak, de nem kapcsolat. Teljessé csak a másik fél viszont-odaadottsága révén válik. Önkéntes, tehát szabad. Szabadság nélkül nincs párkapcsolat. Amikor valamelyik fél bármilyen erőszakkal fordul a másik felé (anyagi, egzisztenciális, érzelmi zsarolással vagy akármilyen manipulációval), az kizárja az emberi kapcsolat lehetőségét. Mert csak az emberi, ami önkéntes, azaz szabad.

Találkozás

Minden találkozás a létezésünk csodapillanata. Nem véletlen. Amit véletlennek nevezünk, az az általunk fel nem ismert szükségszerűség. Minden találkozás a létezés egy-egy üzenete. Hogy miért nem tudatosul? Hogy miért nem éljük meg találkozásaink csodáját? Mert énképünkkel, egónkkal azonosulunk, azt hisszük, hogy olyanok vagyunk, amilyennek mások által "megismertük" önmagunkat, és ez az énkép tele van elégtelenséggel, nem olyanok vagyunk - véljük -, amilyennek "kéne, hogy legyünk". Amíg azt hiszem, hogy olyan vagyok, amilyen az énképem, addig örökösen kisebbrendűségi érzésben fogok szenvedni. És ez az ego vacogva reszket, fél, hogy nem fog megfelelni a másik elvárásainak. A torz, a hamis énkép, ami nem más, mint egy előítélet-halmaz, nemcsak azt teszi lehetetlenné, hogy magamat valóságosan lássam, hanem azt is, hogy a másikat annak lássam, aki. Amíg az ego szemüvegén keresztül nézem a másikat, csak az előítéleteimbe öltöztetem, és képtelen vagyok látni őt. Így megyünk el egymás mellett - vakon a félelemtől.

Ha tudnánk, kik vagyunk mi valójában! Ha tudnám, ki vagyok én! Ha tudnám, ki a másik! Akkor tudnánk, mit jelent találkozni. Akkor tudnánk, mit mulasztunk: a találkozás csodáját.

 

Szerelem az első látásra

Vannak az életünkben váratlan kegyelmi pillanatok. Amikor nem tudjuk nem észrevenni, hogy ki is igazán a másik. Amikor annak látjuk a másikat, aki és amilyen: minden elképzelést messze felülmúló csodának. Felragyog előttünk, szép, gyönyörű, hibátlan. Bensőnkben a szívünkre öleljük, és általa szívünkre öleljük a mindenséget. Szerelmesek lettünk.

Szép lesz a világ, az emberek is kedvesek, és mi magunk is elkezdünk ragyogni. Azzal sem törődünk immár, hogy mit szólnak hozzá a többiek. Tudjuk, hogy a véleményük szerint mi nem vagyunk normálisak, de mit számít? Ráébredünk, hogy csak a boldogtalanságot tekintik norma szerintinek, hisz a normát megszabó többség az. Boldogan vagyunk abnormálisak. Szárnyalunk. Valóságosak lettünk. Annak látjuk a világot, a másikat, magunkat, ami és aki - a szeretet áradásának, és olyannak, amilyen: gyönyörű titkokkal terhesnek.

Elkülönültségünk megszűnik, a didergő magány szertefoszlik, az ego határai eltűnnek, és megéljük az egység csodáját. Nemcsak szerelmesek lettünk, hanem valóságosan szeretünk is. E kegyelmi pillanatban még azzal sem törődünk, hogy a másikat is megérintette-e a mi létünk csodája. Viszonzásvárás nélkül áradunk. És egyszer csak visszazuhanunk a félelembe. A szeretet tovavész, marad a "szerelem" a maga gyötrelmeivel, feneketlen magányával, ismét az ego az úr, tovatűnt az én. A szeretet édessége helyett a szeretet ellentétének, a félelemnek a keserűsége.